Hála az elmúlt évekért...

2016 februárjában a házasságom válságba került. Akkor már nem először, de viszonylag hosszú idő telt el az azelőtti utolsó válság óta, és közben született egy kislány is. Sophie akkor két éves volt, és volt egy idegbeteg, megfelelési kényszerrel küzdő, önmagát végletekig utáló anyukája, valamint egy a problémák elől folyamatosan menekülő apukája.

Akkoriban azt hittem, ez az élet, hogy az embereknek küzdeniük kell a boldogulásért. Azt hittem, ez a házasság, hogy két ember eldönti, mostantól egymást támogatva élnek, közös célokat tűznek ki, vagy csak épp túl akarnak élni.

Mindeközben rengeteg dolgot teremtettünk együtt. Egészséget a férjemnek, egy gyönyörű lakást, biztonságos állást mindkettőnknek. És azt hittem, ez elég. Ezért érdemes harcolni, hogy mindezt birtokolhassam.

Az akarat, hogy megmentsem azt a házasságot, akkor behívta az életünkbe a változást, amelynek eredményeként eldöntöttem, hogy másképp akarok élni.

Hogy mit jelentett az önmunka? Azt, amit aztán megírtam A kulcsban, és amin most újra átmentem/átmegyek. Merthogy hiába változtam rengeteget, a házasságomat nem tudtam megmenteni. Most vége lett. Végleg.

Mert hiába igyekeztem elvárások nélkül élni, hiába igyekeztem türelmesebb, megértőbb, szeretetteljesebb lenni, hiába figyeltem jobban magamra, és vállaltam felelősséget ez életemért, az életünkért, a kapcsolatunkból kezdetektől hiányzott valami, amit nem lehet pótolni. És ez a szerelem.

Az a fajta szerelem, ami két önmagát szerető és tisztelő ember között születik meg. Olyan emberek között, akik tisztában vannak az értékeikkel, és nem akarnak megfelelni a másiknak és a világnak sem. Egyszerűen csak azért vannak együtt, mert az számukra örömet, könnyedséget és ragyogást teremt.

Na, ezek nem voltunk mi. Az akkori énünk összekapaszkodott, egymástól vártuk, hogy valakikké válhassunk. Két sérült lélek, akiknek fogalma nem volt nemhogy a szerelemről, de még a szeretetről sem. Hiszen önmagunkat sem voltunk képesek szeretni.

Aztán úgy döntöttünk, hogy ennél nem is érdemlünk jobbat, és összeházasodtunk.

Kemény dolog ezzel szembesülni… De elkerülhetetlen. Főleg, ha fejlődni akarok általa. És én akartam.

A válásom óta eltelt időszakban sokkal mélyebb szinten éltem át a könyvemben írt folyamatot, mint ahogy azt 2016 tavaszán tettem. Most álltam készen arra, hogy ezt megtegyem, két éve még összeroppantott volna. És hogy ez miként zajlott?

Először is csaptam egy iszonyú drámát. Egy bosszúszomjas, önsajnáló, rettegő, panaszkodó, segítségért és megértésért könyörgő fúriává váltam, aki nem látott ki a saját nyomorából, és minden felelősséget másra hárított.

„A szemét mocsok, akiért feláldoztam magam, most elhagy.”

Akartam hallani másoktól, hogy én vagyok a jó, és ő a rossz. És ezt majd még megbánja. Könyörögni fog a bocsánatomért. De addig is megbüntetem őt. Megbüntetem a gyerekkel. Csak azért is én irányítok, ne higgye már el, hogy ő ezt velem megteheti.

Hihetetlen számomra, hogy mindez bennem volt. Mást hittem magamról, másnak hittem magam. Iszonyatosan csalódtam önmagamban, és nem bírtam tükörbe nézni. Önutálat, elvárások magammal szemben, és a kényszeres tudni vágyás, hogy miért kapom ezt?

Aztán ez a felindultság, ez az érzelmi kitörés lecsillapodott, és elkezdtem dolgozni….

  1.  Szembenéztem a félelmeimmel. Egyedüllét. Magány. Megalázottság, Szeretetlenség. Értéktelenség. Kihasználtság. Áldozatszerep. Bosszú. Düh. Kudarc. Kontroll elvesztése. Irányításkényszer. Bizalmatlanság

  2.  Megkerestem a gyermeki énemet, akiben ezeknek a félelmeknek a magvai elültetődtek. Megnéztem, honnak jön a kontroll mánia, honnan jön az áldozatszerep, a „szegény én” érzés, az önsajnálat. Honnan jön a megalázottság érzése, kié ez? Milyen mintáim, hitrendszereim vannak a házassággal, párkapcsolattal kapcsolatban. Milyen hitrendszereim vannak a válással kapcsolatban?

  3.  Miután ezek nagy részét töröltem, felismertem a felelősségemet. Rájöttem, hogy ezt is, mint mindent az életemben én teremtettem, én teremtek. Én választottam ezt az utat, csak gyáva voltam kimondani a döntésemet. Mert féltem, hogy mit fognak szólni mások. Hogy válhat el egy Happy Mami, aki azt hirdeti, hogy amíg szeretet van egy kapcsolatban, addig tegyünk érte. Szégyen. Önmarcangolás. És kudarc. De az is az én felelősségem, hogy ezekbe az érzésekbe beleragadok-e. Hogy így élem-e a hétköznapjaimat a továbbiakban. Gyűlölködve. Önmagamat áldozatnak látva. Önmagamat elítélve, önmagammal szemben elvárásokat támasztva. Én vagyok felelős a múltamért, a jelenemért és a jövőmért. Senkit nem hibáztathatok. SOHA.

  4.  Megbocsátottam. Először a férjemnek. Tudatosítottam magamban, hogy nem akar bántani. Csak én bánthatom magamat, senki más. És megbocsátottam magamnak, hogy kifordultam önmagamból. Hogy azt tettem, azt éreztem, amit és ahogy. Múlt. Történelem. Javamra szolgált. Több lettem általa. Felesleges rágódni bármin is, ami elmúlt.

  5.  Rájöttem, hogy akármennyire is el akartam hinni, mégsem vagyok tökéletes. Képes vagyok „rossz” lenni. Képes vagyok gonoszkodni, drámázni, panaszkodni, dühös lenni, gyűlölni. Képes vagyok rá. De nem ez határoz meg. Nem vagyok sem jó, sem rossz. Semmilyen nem vagyok. Nem akarom magamat meghatározni. Igyekszem fejlődni, és elfogadni, becsülni magamat a tökéletlenségemmel együtt. Látni, hogy egy csoda vagyok. Ugyanolyan csoda, mint bárki más! Nem több, nem kevesebb.

  6.  És végül elengedtem mindent, aminek az elengedésére képes vagyok most. Elengedtem a kontrollt. Elengedtem az áldozat mintámat. Elengedtem a megalázottság érzését. Elengedtem az elképzeléseimet, hogy milyennek kell lennie a kapcsolatunknak a férjemmel. Elengedtem azt is, hogy milyennek kell lennem és milyennek kell lennie a világnak körülöttem. Elengedtem a férjemet. Szabad vagyok.

  7.  És ami most elkezdődik, az a teremtés. A hála. A szeretet. A pillanatok megélése. A jelenben lévő csodák befogadása. Megengedem magamnak a boldogságot. És ehhez a legfontosabb lépés, hogy a hála érzését folyamatos állapottá tegyem, ahogy azt tavaly júniusban is tettem. Amely meghozta a Happy Mamikat, meghozta A kulcs-ot, és igen, meghozta ezt a válást is. És most hálás vagyok…

Hála az elmúlt majd 8 évért, ami azzá tett, aki most vagyok. Hála, hogy hozzájárulás lehettünk egymás életéhez. Hála a csodálatos gyermekért, aki ebből a kapcsolatból született. Hála az otthonomért és az emberekért, anyákért, nőkért, akik az életem részeivé váltak. Hála, hogy képes vagyok tanulni, és a tapasztalataimat átadni, ezáltal hozzájárulás lenni az Életetekhez! Hála a testemért, a lelkemért, a szellememért. És hálás vagyok a férjemnek, hogy megtette ezt a lépést. Hála, hogy az életem része volt, és hála, amiért most a történetünk egy más dimenzióban folytatódik.

Ha épp hasonló folyamaton mész keresztül, szeretettel ajánlom Neked a könyveimet és a képzéseimet, workshopjaimat.

 A kulcs gomb

tovabb a webshophoz gomb

 

A személyes találkozásig pedig bátran tedd fel a Téged foglalkoztató kérdéseidet itt:

Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. 

Tudd, hogy sosem vagy egyedül!

Ölellek, Enikő