Aggódni

Ma reggel feltettem a kérdést Nektek, hogy hány emberért aggódtok jelenleg.

Most elmesélem, én kiért aggódom…

Alapvetően, ha visszagondolok a fiatal éveimre, vagy a gyerekkoromra, nem rémlik, hogy bárkit féltettem volna. Valahogy ez számomra egyértelmű volt, hogy mindenki a saját sorsáért felel, nem tartozom senkiért felelősséggel. Amikor a nagyanyám rákos lett, és már tényleg tudtuk, hogy lassan itt a vége, akkor sem voltam képes érte aggódni. Abszolút nem volt ez részemről akkoriban tudatos. Talán azért volt így, mert nem sok közöm volt a halálhoz korábban sem, és lehet, hogy fel sem fogtam mindezt igazán. Mindenesetre szomorú voltam, amikor elment, de valahogy azt is tudtam, hogy ez az ő választása volt, és el kell őt engednünk.

Ami nagyon érdekes így visszagondolva, hogy mégis olyan párt választottam magamnak, akiért aggódni kellett. Akiért felelősséget kellett vállalnom, aki mellett bizonyítani akartam, hogy mennyire erős és jóságos vagyok. És azt hiszem, ezért aggódunk olyan sokan. Mert azt hisszük, hogy ez a szeretet, ez a gondoskodás, ez a törődés. Ha meg akarjuk oldani a szeretett személy gondjait, meg akarjuk őt gyógyítani, meg akarjuk őt menteni helyzetektől, vagy épp önmagától.

Pedig épp, hogy ezzel vesszük el a saját erejét…

Akikért még aggódunk, azok a gyerekeink. Féltjük, óvjuk őket, a legjobbat akarjuk nekik. Mármint a szerintünk legjobbat. De mi van akkor, ha fogalmunk sincs róla, hogy nekik mi a legjobb? Mi van akkor, ha fogalmunk sincs arról, kinek mi a legjobb? Mi lenne, ha az energiát, amit abba invesztálunk, hogy másokat féltsünk és megoldásokon gondolkozzunk helyettük, arra fordítanánk, hogy mi magunk örömben létezzünk?

Soha nem voltam túlféltő anyuka, annyira nem, hogy néha már azért volt lelkiismeretfurdalásom, mert egyáltalán nem aggódtam Sophieért, míg mások folyamatosan ezt csinálták körülöttem. De a válás után beparáztam, hogy milyen sebeket ejt ez rajta. Hónapokig tartott, mire rájöttem, hogy a lányomnak is saját választása van, ugyanúgy, mint a nagyanyámnak volt, amikor a halált választotta a kemó helyett. Mutathatok példát, de nem élhetem senki más életét. Nem dönthetek helyettük, hogy szomorúak vagy vidámak legyenek-e. Hozzájárulás lehetek az életükhöz, de a saját útját mindenki maga járja be, és néha kell egy nagy pofon, ugyanúgy, ahogy nekem is kellett sokszor az életben.

Szóval jó ideje nem aggódom senkiért, megengedem, hogy mindenki maga válasszon, és nem hiszem, hogy én jobban tudom, mit kellene választaniuk. Persze előfordul, hogy jobban tudom, ilyenkor viszont látom, hogy a másiknak meg kell tapasztalnia, nekem nem fogja elhinni. És megengedem, hogy hibázzon, anélkül, hogy aztán az orra alá dörgölném, hogy „ugye én megmondtam”.

Ha szeretnél aggódásmentes hétköznapokat, iratkozz fel az 5+1 napos programomra!

Választod?

Próbáld ki most az 5+1 napos ingyenes programom

captcha 
Elolvastam, és elfogadom az Adatkezelési tájékoztató-t

Enikő