Az elmúlt két hónapom egy vadvízi evezéshez hasonlítanám. Soha nem próbáltam, nem is fogom kipróbálni, mert nem vonz. De mégis ebbe raktam magam. Hetekre. Hosszú hetekre. 

Ki akartam szedni, kitörölni mindent, ami gátol abban, hogy boldog legyek. És közben eszembe sem jutott, hogy bármikor boldog lehetek, bármelyik pillanatban, Mindössze választanom kell a boldogságot. A hálát. A feltétel nélküli szeretetet. Az elfogadást. Önmagam és mások elfogadását. Úgy, ahogy vagyunk, függetlenül attól, hogy mikor, hogy döntünk. 

Ki akartam törölni minden mintát, ami ebben gátol. Foggal-körömmel el akartam jutni valamihez vagy valakihez, aki nem is biztos, hogy vagyok. 
Kérdeztem, töröltem, kérdeztem, töröltem, és bár időlegesen jobban voltam, hosszútávon úgy éreztem, ebbe lassan beleőrülök. Beleőrülök, hogy ennyi szar tör felszínre, és nyugalom nélkül csak jönnek az újabb és újabb felismerések, hogy min kell még dolgoznom, mit kell még elengednem.

Nem alszom hetek óta például. Megszűntem létezni, csak egy problémahalmazt láttam magamban. Egy megoldandó képletet.
Gyakorlatban ez úgy nézett ki, hogy napi 5 kérdést tettem fel, vagy annál is többet. Mindegyik felhozott még 2 dolgot, amin aztán agyaltam órákig, hogy ez meg mi a szar? 
Rájöttem nagy kínszenvedések árán, azt töröltem, és feltettem a következő kérdést, ami aztán még hozta a következő meghatványozott adag szart. És aztán már azt sem tudtam, mihez kapjak. És persze, hogy voltak jó napjaim, különösen az elmúlt hónapban. Amikor úgy éreztem, szabad vagyok, könnyebb. De nem hagytam magam, csak birizgált, hogy mit lehet még törölni, hogy még jobban legyek. Hogy végre szeretetté válhassak. Hogy ne fájjon. Hogy ne sírjak. Hogy ne bántsam magam.

Mindent akartam és azonnal.

Elfogadás, türelem. Na ez az, amire igazán szükségem van.
Hogy elhiggyem, jó vagyok már most is, úgy, ahogy vagyok. Így is tudok adni, nem csak akkor, ha majd fájdalommentes és teljesen szabad leszek. Mert olyan nincs is.
Elfelejtettem, hogy az út maga a boldogság, nem a célba éréskor kapjuk meg ajándékként.
És a szenvedés is teljesen ok, ha nem maradok benne, és nem ez válik a lételememmé. 
Hogy teljesen jó vagyok most is. 
Akkor is, ha üvöltenék a fájdalomtól.
Ha folyamatosan összehasonlítom magamat az exférjemmel, mert ő most boldogabb.
Akkor is, ha azt ítélem meg magamról, hogy egy szemét vagyok emiatt.
Akkor is, ha utálom azt, amiben most vagyok.

Csak nem kell ebben élni!

Választhatom azt, hogy hálás vagyok. 
Választhatom, hogy meglátom az örömöt.
Választhatom, hogy még akkor is képes vagyok adni, támogató lenni, ha éppen a kínok kínját élem át.
Választhatom a csendet, és az önmagammal töltött időt.
Választhatom MOST a nyugalmat, nem kell érte dolgozni magamon. 
A szeretet nem egy cél. Mindig szeretet vagyunk, minden pillanatban, csak nem engedjük, hogy ezt megmutassuk a világnak. Mert nem hisszük el, hogy hitelesek lehetünk akkor is, ha problémáink vannak.

Ma eljutottam oda, hogy elég volt. Befejezem ezt a rengeteg törlést, és csak töltök. 
Töltöm magamba az energiát, és osztom meg másokkal. Adni fogok. Rengeteget.

Te kipróbálnád? 

Enikő

Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.

 

A kulcs című könyvemről részletesebben itt írok.