Igen! Lehetséges!

2016 februárjában a házasságom válságba került. Akkor már nem először, de viszonylag hosszú idő telt el az azelőtti utolsó válság óta, és közben született egy kislány is. Sophie akkor két éves volt, és volt egy idegbeteg, megfelelési kényszerrel küzdő, önmagát végletekig utáló anyukája, valamint egy a problémák elől folyamatosan menekülő apukája.
Akkoriban azt hittem, ez az élet, hogy az embereknek küzdeniük kell a boldogulásért. Azt hittem, hogy az egyetlen választásunk: a „házasság – otthonteremtés – gyereknevelés – biztos állás” modell.

Azt hittem, ez elég. Ezért érdemes harcolni, hogy mindezt birtokolhassam. Mindeközben megszűntem nőként létezni. Képtelen voltam megélni a nőiségem, képtelen voltam női energiából teremteni az életem.
Egy irányítás- és kontrollmániás, erőből működő ember voltam, akinek fogalma sem volt arról, mik a valódi vágyai.
Az akarat, hogy megmentsem azt a házasságot, akkor behívta az életembe a változást, amelynek eredményeként eldöntöttem, hogy másképp akarok élni.
Hogy mit jelentett mindez? Azt, amit aztán megírtam A kulcsban, és amin újra és újra átmegyek az életem során…
Nem lehetek elég hálás, hogy ez az „ébredés” megtörtént, de hiába változtam rengeteget, a házasságomat nem tudtam megmenteni. Hiába igyekeztem elvárások nélkül élni, hiába igyekeztem türelmesebb, megértőbb, szeretetteljesebb lenni, hiába figyeltem jobban magamra, és vállaltam felelősséget ez életemért, az életünkért, a kapcsolatunkból kezdetektől hiányzott valami, amit nem lehet pótolni. És ez a szerelem.
Az a fajta szerelem, ami két önmagát szerető és tisztelő ember között születik meg. Olyan emberek között, akik tisztában vannak az értékeikkel, és nem akarnak megfelelni a másiknak és a világnak sem. Egyszerűen csak azért vannak együtt, mert az számukra örömet, könnyedséget és ragyogást teremt.

Na, ezek nem voltunk mi. Az akkori énünk összekapaszkodott, egymástól vártuk, hogy valakikké válhassunk. Két sérült lélek, akiknek fogalma nem volt nemhogy a szerelemről, de még a szeretetről sem. Hiszen önmagunkat sem voltunk képesek szeretni.
Aztán úgy döntöttünk, hogy ennél nem is érdemlünk jobbat, és összeházasodtunk.
Kemény dolog ezzel szembesülni… De elkerülhetetlen. Főleg, ha fejlődni akarok általa. És én akartam.
A válásom óta eltelt időszakban sokkal mélyebb szinten éltem át a könyvemben írt folyamatot, mint ahogy azt 2016 tavaszán tettem. És hogy ez miként zajlott?

Először is csaptam egy iszonyú drámát. Egy bosszúszomjas, önsajnáló, rettegő, panaszkodó, segítségért és megértésért könyörgő fúriává váltam, aki nem látott ki a saját nyomorából, és minden felelősséget másra hárított.
„A szemét mocsok, akiért feláldoztam magam, most elhagy.”
Akartam hallani másoktól, hogy én vagyok a jó, és ő a rossz. És ezt majd még megbánja. Könyörögni fog a bocsánatomért. De addig is megbüntetem őt. Csak azért is én irányítok, ne higgye már el, hogy ő ezt velem megteheti.
Hihetetlen számomra, hogy mindez bennem volt. Mást hittem magamról, másnak hittem magam. Iszonyatosan csalódtam önmagamban, és nem bírtam tükörbe nézni. Önutálat, elvárások magammal szemben, és a kényszeres tudni vágyás, hogy miért kapom ezt?

Aztán ez a felindultság, ez az érzelmi kitörés lecsillapodott, és elkezdtem tudatosan dolgozni az érzéseimen, gondolataimon. Elkezdtem fejleszteni önmagam és a saját nőiességem.
1.  Szembenéztem a félelmeimmel. Egyedüllét. Magány. Megalázottság, Szeretetlenség. Értéktelenség. Kihasználtság. Áldozatszerep. Bosszú. Düh. Kudarc. Kontroll elvesztése. Irányításkényszer. Bizalmatlanság

2.  Megkerestem a gyermeki énemet, akiben ezeknek a félelmeknek a magvai elültetődtek. Megnéztem, honnak jön a kontroll mánia, honnan jön az áldozatszerep, a „szegény én” érzés, az önsajnálat. Honnan jön a megalázottság érzése, kié ez? Milyen mintáim, nézőpontjaim vannak a házassággal, párkapcsolattal kapcsolatban. Milyen nézőpontjaim vannak a válással kapcsolatban?

3.  Miután ezek nagy részét elengedtem, felismertem a felelősségemet. Rájöttem, hogy ezt is, mint mindent az életemben én teremtettem, én teremtek. Én választottam ezt az utat, csak gyáva voltam kimondani a döntésemet. Mert féltem, hogy mit fognak szólni mások. Hogy válhat el egy Happy Mami, aki azt hirdeti, hogy amíg szeretet van egy kapcsolatban, addig tegyünk érte. Szégyen. Önmarcangolás. És kudarc. De az is az én felelősségem, hogy ezekbe az érzésekbe beleragadok-e. Hogy így élem-e a hétköznapjaimat a továbbiakban. Gyűlölködve. Önmagamat áldozatnak látva. Önmagamat elítélve, önmagammal szemben elvárásokat támasztva. Én vagyok felelős a múltamért, a jelenemért és a jövőmért. Senkit nem hibáztathatok. SOHA.

4.  Megbocsátottam. Először az exférjemnek. Tudatosítottam magamban, hogy nem tud bántani. Csak én bánthatom magamat, senki más. És megbocsátottam magamnak, hogy kifordultam önmagamból. Hogy azt tettem, azt éreztem, amit és ahogy. Múlt. Történelem. Javamra szolgált. Több lettem általa. Felesleges rágódni bármin is, ami elmúlt.

5.  Rájöttem, hogy akármennyire is el akartam hinni, mégsem vagyok tökéletes. Képes vagyok „rossz” lenni. Képes vagyok gonoszkodni, drámázni, panaszkodni, dühös lenni, gyűlölni. Képes vagyok rá. De nem ez határoz meg. Nem vagyok sem jó, sem rossz. Semmilyen nem vagyok. Nem akarom magamat meghatározni. Igyekszem fejlődni, és elfogadni, becsülni magamat a tökéletlenségemmel együtt. Látni, hogy egy csoda vagyok. Ugyanolyan csoda, mint bárki más! Nem több, nem kevesebb.

6.  És végül elengedtem mindent, aminek az elengedésére képes voltam. Elengedtem a kontrollt. Elengedtem az áldozat mintámat. Elengedtem a megalázottság érzését. Elengedtem az elképzeléseimet, hogy milyennek kell lennie a kapcsolatunknak a volt férjemmel. Elengedtem azt is, hogy milyennek kell lennem és milyennek kell lennie a világnak körülöttem. Elengedtem az exférjemet. Elengedtem az otthonunkat, elengedtem az elképzeléseimet, hogy milyen életet szeretnék. Szabad lettem.

7.  És ami elkezdődött, az a teremtés. A hála. A szeretet. A pillanatok megélése. A jelenben lévő csodák befogadása. Megengedni magamnak a boldogságot. Megengedni magamnak hogy nő legyek, és ezt folyamatos állapottá tegyem, ebből teremtsem az életem, ezt a példát mutassam a kislányomnak.

Szeretek az a nő lenni, aki megengedésben él, nem harcol senkivel és semmivel. Elfogad és emellett képes inspirálni, az energiáival a legtöbbet kihozni önmagából és a családtagjaiból. Az a nő, aki a könnyedséget választja a dráma helyett, nem kér számon, nem vár el, nem utasít. Ellenben mégis minden úgy alakul, ahogy azt szeretné. 
Összetartó energia, és mindezt nem önfeláldozásból, hanem örömből teszi.
Ez az egész egy folyamat, és szerintem soha nem leszünk kész. Egyszerűen csak lehetünk minden nap megengedőbbek és energikusabbak. Minden nap tehetünk valamit azért, hogy az a női energia legyünk, akik valójában vagyunk, és ezáltal támogatjuk a férfiakat abban, hogy azt a férfi minőséget éljék meg, akik ők valójában.

A változás bennünk van….
A kulcs pedig hozzájárulás lehet a folyamathoz…
Szeretettel ölellek, Enikő

 

Gáspár Enikő
Író – Megengedő nevelés és nőiség tréner