Az önszeretet kapcsán felvetődhet benned egy kérdés:

Dolgozni kell magamon ahhoz, hogy megtanuljam szeretni önmagam? Csak és kizárólag akkor tudom majd szeretni önmagam, ha elengedtem a múltam traumáit és drámáit?

Az én nézőpontom az, hogy rengeteg felesleges energia- és idő befektetésétől kíméljük meg magunkat, ha egyetlen célunkká az válik, hogy jól érezzük magunkat. E nézőpont szerint én nem dolgozom magamon. Nem csinálok semmit azért, hogy jobb ember legyek, hogy kevesebb legyen a traumám vagy sérülésem. Pedig hidd el, nekem is van. Nem is kevés. Csak nem ezekre fókuszálok. Nem akarom meggyógyítani magamat, mivel nem tekintem magam „betegnek”.

Elfogadom magam a múltammal, traumáimmal együtt. Ezzel együtt nyilván teszek önmagamért is. Olvasok könyveket.

Hallgatok megerősítéseket. Tudatosan figyelem a gondolataimat, érzéseimet. Összpontosítok a légzésemre, ha kicsit feszültnek érzem magam.

Esténként elindítok egy meditációt, aminek a 2. percében már alszom. Emellett ha nyugalomra van szükségem, futok. Vagy főzök. Vagy befekszem egy kád sós vízbe. Vagy mantrázom, hogy “Minden rendben, rendben minden.” Ha aggódni kezdek, elkezdem mondogatni, hogy:
“Minden jól alakul”
“Mindig minden megoldódik magától.”
“A megoldás az ölembe pottyan, nincs ezzel dolgom.”

Mindezeket a dolgokat automatikusan teszem. Nem dolgozom magamon. Nem dolgozom a traumáimon. A traumáim maguktól feloldódnak, pusztán attól, hogy jól vagyok. Hogy minden pillanatban azt teszem, amihez kedvem van. Nem azért hallgatok hanganyagokat, olvasok könyveket, teszek fel kérdéseket, fekszem a kádban vagy futok, mert dolgoznom kellene önmagamon. Tökéletes vagyok úgy, ahogy vagyok. Azért teszem ezeket a dolgokat, mert nem tudok mást tenni. Éppen akkor ez okoz örömöt. Ezekben a cselekvésekben érzem magam szabadnak.

És már képtelen vagyok panaszkodni. Már nem ebből működik a tudatalattim. Régen ebből működött, és évekig tartó gyakorlással átprogramoztam a tudatalattimat. És ezért elismerem magam. Hogy az a nő, aki 4 éve ösztönösen utálta magát, és mindig mást tett felelőssé a kudarcaiért, mára ösztönösen szereti önmagát, elfogadja magát mindennel együtt.

És nem dolgozom magamon.
Egyszerűen csak létezem. A MOST-ban.
Nem várok semmit, nem tartok semmi felé.
A vízióim örömmel töltenek el, de nem változtatom őket célokká. Nem akarok semmit elérni. Itt, ebben a pillanatban jól akarok lenni. Ezért ezt teszem.
Ma is, és minden nap.

Szóval mi változna a világodban, ha már nem akarnál dolgozni a múltad traumáin? Ki lehetnél a sztorijaid nélkül?

Enikő